Ugróegér

Azon tűnődöm, hogy lehetne ezt a címet lefordítani – akár arra a nyelvre, amelyben a második legotthonosabban mozgok. Nem szeretem a kockák külső nézőpontját, és különösen azt, hogy pont ez az érzelmi fogyatékos kultúra feküdt rá a világra, de ez most mellékes; minden közegben lehet találni érdekes dolgokat. „New Cottonwood Trees?” A dallama jó, a megjelenő folyómeder igencsak mást ad vissza, mint amit szeretnék. „Different Tall Trees?” Sutácska, és nem emlékeztet útra. „New Poplars by the Road?” Iskolai fogalmazásnak esetleg. „New Horizons?” Tetszetős színek, túl általános kép. Valami egészen más irányból lehetne próbálkozni, most nem jut eszembe semmi, ami megjelenítené a nálunk csak út mellé ültetett, légiesen magas fák kanyargó sorát. Olaszországon keresztül hozták az illatukat Kisázsiából, nyár a nevük, szél a levelük – találj más nyelven ilyen szót.

Ma, azt hiszem, egy kicsit nosztalgiásan fecsegni fogok, kanyarodni erre-arra, fegyelmezetlenül felvillantani – majd kiderül, hogy miket. Ma mindent szabad, a belső érzéseimre figyelek megint, hogy kerek legyen ez a valami, amit szerettem, kiadjam, ami még ki akar jönni, lezárjam a lezárandókat, és könnyű szívvel mehessek tovább.

Annak idején egy évet szántam erre a Naplóra, gondoltam, ezalatt kiderül, mire használható, és mi lesz a folytatás. Csaknem három év lett belőle. Nem azt értem el vele, amit gondoltam, viszont kaptam mást, talán éppen azt, amire szükségem volt. Azt hiszem, ezt nevezik tanulásnak.

Hmmm. Na jó, most még utoljára kiteregetem a lukas gatyákat itt a folyosón, vigyél haza egy konkrét fényképet is. Egy ideje észrevettem, hogy átalakulóban a belső beszédem. Higgadtabb, elnézőbb, többet viccel és ritkábban akar mindent megmagyarázni. Fókuszáltabb is, arról nem is beszélve, hogy gyakrabban lapul csend meg dudorászás bent. A három év soknak tűnhet egy enelpés gyakorlathoz képest, csak hát – ez benne van a csontban. A másoknak szánt, talán egyszer nektárrá váló lőré is kifortyogott közben magából valamiket. Egy kicsit lazábban engedem a felbukkanó vad képeket összeállni az értelem határát súroló mondanivalóvá. S bár az eredeti célokat továbbra is szeretném, kénytelen vagyok beismerni, hogy tulajdonképpen érzek valamelyes elégedettséget.

Egyfajta otthon volt ez a Világnapló bizonyos időszakokban, egy teheráni világhálós hely ugrik be, meg egy régi találkozás egy utazóval, aki megmutatta a vankúveri postafiók-kulcsát, még az internet előtti időben. Sziget a beindult események nagy hullámzásában. Közben pici maradt, s a külalakját megközelítőleg hasonlóra sem sikerült faragnom, mint amilyet elképzeltem. Azt hiszem, egyebek között levonhatjuk a konklúziót, miszerint a csúnya bogarak nem szép elefántok!

Tisztán emlékszem ma is arra, amit először írtam, a hangulatra, a várakozásra, a sűrűből annyi év után kirepült madár tollászkodására. Jó volt akkor, és jó most is. E három év nem annyira hosszú és messzi és merész, de a korábbi, cseresznyében rejtőző kukac-létemnek nagyon is új, fényes és szabad útjai megváltoztattak, és most valami más jön. Még nem tudom, hogy mi. Vannak sejtéseim, vágyaim, megérzéseim.

Ha már erről van szó… A rendszerváltozáskor úgy éreztem, körülbelül húsz, aránylag nyugodt év áll még előttünk, amelyben a megszokott módon történnek a dolgok. Aztán egyre nagyobb darabjai kezdenek összeomlani ennek a magából kifordult, a természettől eltávolodott civilizációnak.

Ennek pont húsz éve. Most úgy érzem, talán, ha nagy szerencsénk van, lehet még négy-öt évünk.

A víz roppant fontos lesz, a belső egyensúly, az emberi kapcsolatok. Azt hiszem, csakis törzsekké szerveződve lesz esélyünk elfogadható emberi életet élni. Érdekes időszaknak nézünk elébe, annyi bizonyos.

Utólagos magyarázatként még betűznék ide egy régi, fel nem került bejegyzést:

Tulajdonképpen miért csörtet ez a fickó a nagy hátizsákjával a világ második legrondább útja mentén a koszban? Kalandvágyból, mondjátok. Igen. Kíváncsiságból. Nyilván. Mert nem találja otthon a helyét. Persze. A terápia egy sajátos formája, érdekesebb a pamlagnál. Ez is igaz. És van egy más ok is.

Valakinek el kell hoznia az igazak hírét, és nem tudom, miképp lehetne ezt máshogyan megtenni. Ezek az emberek, akik között járok, normálisak egy olyan szinten, amelyen mi nagyon nem vagyunk azok. Jól bánnak egymással, tudnak élni, jól érzik magukat a bőrükben, és nem azért, mert több pénzük lenne. Inkább kevesebb.

A táborban egy török lánnyal egyszer személyes témáknál lyukadtunk ki. Sejttette, hogy valami titka van, amiről nem nagyon szokott beszélni. Nekem aztán elmondhatod, nyugtattam, érdekel, figyelek (esetleg utána közreadom a fél világnak). Elég soká kérette magát, aztán kibökte, hogy ő régen skizofrén volt. Teljesen szabályos delúziókkal rendelkezett, leszakadt személyiségrészekkel, amelyeket  külső lényeknek vélt, és engedelmeskednie kellett a sugallataiknak. A mai eszével tudja, hogy ez nem volt igaz; az állapot elmúlt, ugyanakkor az emlékezete töretlen: pontosan tudja, hogyan gondolkodott akkor.

A csaj teljesen normális volt. Elvégezte az egyetemet, munkahellyel, barátokkal rendelkezett. Hogyan gyógyultál meg? Apám szerzett valamilyen hagyományos gyógyító embert, nem tudom pontosan meghatározni, kit. Korán-idézeteket olvasott a fejemre egy hónapon át. Utána még életmódot is kellett váltanom, amiben nem volt minden jó, a régi életem szép, kreatív dolgai közül egyesek elmaradtak, de normális lettem.

A nyugati pszichiáterek nem értenek az ilyesmihez, ugye? -- kérdezte. Amennyire én tudom, nem, válaszoltam. Csak diagnosztizálni meg gyógyszerezni tudnak. Egyáltalán nem szerepel a világképükben, hogy egy lángoló skizofrén véglegesen meggyógyulhat.

Sokkal, sokkal több lehetséges annál, amit a képernyő előtt ülve el tudsz képzelni.

Az Ugróegér Frank Herbert volt és Lázár Ervin – Muad’Dib és Az egér, aki a csillagokban lakott.

A legízesebb narancsot, amit valaha is ettem, egy leszüretelt ligetből szedtük egyszer. Marad ez a rágcsáló is, kering az éterben, sőt, még az is lehet, hogy időnként feldobok rá átjárókat, események híreit, ki tudja, miket. Visszajöhetsz szentimentalizálni -- jókora rongyzsebkendő ajánlott.

Most búcsúzom, kedves Olvasó. Látatlanban is szerettelek, ismerve és ismeretlenül is fontos voltál nekem. Legyen könnyű utad, akármerre jársz, könnyű maradásod, akárhol megülsz, vezéreljenek a csillagok meg azoknak az embereknek a szavai, akik ezen a mi nyelvünkön írtak, szabadok voltak, vidámak és messze tekintők.

Valamit akartam még mondani… Ja igen!

Khoda hafez!  Zdrávó! ¡Hasta la vista!

No és persze: Allah ısmarladık!

http://sites.google.com/site/magyarszivarvanycsalad/

Meglehetősen távol állnánk a valóságtól, ha azt állitanánk, hogy e napló nagyszerű látványt nyújt. Olykor sikerül irástudó embereket rávenni bizonyos beállitásokra, ekkor a képernyőn viszonylag normális betűtipus, szinösszeállitás stb. tűnik fel egy rövid időre. Egészen addig, amig a sablon kezelőjének újra eszébe nem jut, hogy mondjuk neonszinekben tündököltesse a cimeket. Elég gyakran fogja el ilyen kreativ roham ezt a kiváló személyt, és annyi beállitás csúszhatott már egymásra, hogy a félistenekhez közel álló Számitógépguruknak sem szokott sikerülni aztán visszatolniuk a biteket.

Azt hiszem, a csúnyácska valóság azért valahol mégis többet ér a tökéletes, ám csak a fejünkben létező képzeteknél.

Fényképek  formázása, feltevése szintén jobbára meghaladja az értelmi képességeimet, sőt már maga a megalkotás is a digitális géppel, amely mindig másképp gondolja a dolgokat. Azért néha-néha valami vizuális kenyérhéj fölkerül az éter eme lapjaira. Lám, a mostani is ily kivételes alkalom, a legutóbbi út bejegyzései immár megképesedtek, ha akarod, visszamenőleg ingerelheted velük az agykérgedet.

A művészibb felvételeket többnyire Pipacs készítette volt.

Ilyen verdát sikerült stoppolnunk...

Egy időben elég sokat tűnődtem azon, hogy miért  kószálok még mindig egyedül.  A körülmények tulajdonképpen viszonylag kedvezők: Mindig van mivel menni, mindig van mit enni, mindig van hol aludni,  sohasem történik semmi veszélyes, viszont mindig történik valami érdekes. Mégis üres mikrobusszal zötykölődöm, őrző-védő hím-energiáim parlagon hevernek, csupán bice-bóca versikék csordája és obszkurus nyelvek dünnyögése kísér itt a Végtelenben.

Pipacs meglehetősen elgondolkodtatott.

Eddig is tudtam, hogy a székely csajok nem piskóták, de most egy-két fel nem tett kérdésre kaptam választ. Vagyis nem várt dimenzióból érkezett visszajelzés. Szóval megértettem valamit.

Így ért véget a csíki szép élet Szíriában, pedig mennyit lapátoltam a havat a télen.

Hát, izé. Köszönöm. És jó utat!

Akárhányszor pásztázom végig a Rejtő-címeket, erre a bejegyzésre egyik sem illik. Akkor ez most egy illetlen írás lesz.

Damaszkuszban található az iszlám -- ha jól emlékszem -- harmadik legfontosabb mecsete. Vagy az ötödik? Elég sajátos, hogy így beszámozzák őket, de tényleg van rangsor.

Hát, ez bizony nem Törökország.

Hatodik hazám, Törökország -- bár ez sokaknak nem tetszik -- vallási szempontból alapvetően Európához hasonlit. A müezzin hívása, akár a déli harangszó, háttérzaj; az emberek grasszálnak tovább az utcán, és a szomszéd feleségének a  mellére gondolnak. A vallás, a művészethez meg az élet többi részéhez hasonlóan, beszorult egy sarokba, műtárgy lett, letudandó rutin, esetleg megvetendő ósdiság; a müezzinek fantáziátlan vonyítása a fűtött, ülőpárnácskával meg mikrofonnal ellátott templomokat juttatja az ember eszébe.

Damaszkuszban bezzeg... Amikor eljön az idő, akárhol áll az ember a városban, elölről, hátulról, oldalról áramlik a tökéletes átszellemültség. Mindent beleadva, beletéve, beleszállva mondják, sokáig, teljes átéléssel és gyönyörűen. Mámor, misztérium, felolvadás.

A nagymecsetben a gyerekek fogócskáznak, senki nem szól rájuk. A nőket bezzeg saját karámba terelik. Különös, hogy ezek a környékbeli vallások mennyire különböznek a konkrétumaikban, és mennyire hasonlitanak a szabály-fajtáikban; nem csoda, hogy oly sokáig annyira utálták egymást. Nálunk nem szabad fedett fővel menni a templomba, ott a sapka a tisztesség jele. Mifelénk illetlen volna a földre ülni, ők csakis mezitláb, a szőnyegen tudják elképzelni az ájtatosságot. És a többi, a spiritualitás elérését egyedül lehetővé tevő betonfal.

Mindenesetre tegyünk félre egy illúziót. Az iszlám nem egy a megszelidült,  elvilágiasodott vallások közül, amelyek beférnek a liberális polgári társadalom magánszférájába. Egyeduralomra tör, könyörtelen, mint a kereszténység volt valaha, csak a keshedt lábú vénnel ellentétben ifjú, életerős és immár rivális nélküli. A keleti vallások, indiai atomcsúzli ide vagy oda, alapvetően santik,  az újkeresztény szekták meg beleférnek egy gyufásdobozba. Az iszlám az ideológiával már régen nem rendelkező nyugat egyre nagyobb tömegeinek lehet vonzó, megszólitva az ateizmusból kimaradt szivet. Kissé elnagyolt vonásokkal fest, de a kép beteriti az eget és a földet. Teljesen joggal félnek tőle.

Azt hiszem, minden vándor nyafog néha. A nagyobb önuralommal rendelkezők kifelé nem hisztiznek, de belül valamennyi utazónak eljön a pont, amikor betelik, elege lesz, kiborul, úgy érzi, nem bírja tovább. Tulajdonképpen az sem fontos, hogy a korlát hol található. Van, akit a Csomolungma akaszt ki, mást a Kilimandzsáró, a Madarasi Hargita, vagy a János-hegy.

Ilyenkor két kérdés merül fel. Az első: beadja-e az ember a derekát, és hazamenekül-e, vagy megvárja, hogy miszlikbe aprítsák, megkenegessék gyógyírrel, összeforrasszák, és hétszer szebb legyen, mint valaha. Ha ugyanis kitart, áttör valamin, és újra tud menni, de most már tovább, könnyebben, rugalmasabban és kevesebb nejlonzacskóval.

A másik kérdés az, hogy amikor tényleg hazamész és végigtekintesz az egész diadalfutáson vagy kúszás-mászáson, milyen következtetést vonsz le róla. Ha az a konklúzió, hogy ez borzalmas volt, és soha többé nem mozdulsz ki a pamlagról, akkor vesztettél. Minden más esetben több lettél; a hőség kiizzasztott belőled görcsöket, a súly megedzett, minden egyes eltévedés és vargabetű közelebb vitt ahhoz, amit -- talán a tudtodon kivül -- igazán kerestél.

Még nem sikerült rájönnöm, hogy a világ valamennyi pontján miért kötelező a távolsági busztársaságok potenciális alkalmazottainak (jegyeladó, sofőr, utaskísérő)  az intelligencia-teszt kitöltése. Mindenesetre a 75 felett teljesítő egyéneket kiszűrik, és más munkakörben alkalmazzák, talán szénlapátolásra. A 75 alattiakból is csak a dohányzó, antiszociális és az utasok iránt különleges ellenszenvvel viseltető egyéneknek van komoly esélyük arra, hogy kocsira kerüljenek.

A buszbeli élet egyébként Szíriában is logikusan felépitett rendszer szerint működik. Először osztják szét a hányásfelfogó zacskót, és csak utána fújnak be mindent  édeskés-émelyitő-szúrós-poloskaszagú molyirtóval. A nagyobb szórakoztatóérték érdekében egyszerre megy a sofőr zenéje és a harmadik úton már ismerős sztárokat felsorakoztató, netalántán verekedős-érzelmes film.

A vonattal ellentétben a busz nem csábitja az utasokat ismerkedésre. Talán az egyfelé néző üléssorok is tehetnek erről, a vonat kupéja vagy a négyesek jobban összehozzák az utasokat. És más a transz is a besült ülésen, mint a vonat csattogó, ám mégiscsak tágabb, bejárhatóbb, érdekesebb társadalmában. Mivel a szir vasutak napi egy járatára előbb kellett volna jegyet foglalni, erről az élményről mindig lemaradtunk.

Nehogy te is lemaradj a következő bölcsességről!

Palmirában harmadnap reggel az előre kialkudott árat hátrahagyva az útikönyv által abszolút elkerülésre ajánlott szállodácska ezzel várhatóan nem boldog gazdájának bepréselődünk az eddigi legszakadtabb és legromantikusabb buszba. Részemről izgatottan: Aleppóból végre, a huszadik próbálkozásra egy valóságos szír vendéglátóklubos integet!

Átszállás után estére zötyögünk be a Damaszkusznál lényegesen tisztább, rendezettebb és európaibb jellegű városba. Rendes téli hidegben állunk egyik lábunkról a másikra az utcasarkon,  egy óra elmúltával végre mégis megérkezik csuklyás, kopasz, különösen zárkózott, az angol nyelvvel meglehetősen hadilábon álló gazdánk.

Rozzant járgányig gyaloglunk, ő mosolyog, mi próbálunk jópofizni, a beszélgetés akadozik. Kiderül, hogy ez is egy dög nagy város, gyorsforgalmi utakon indulunk a végtelenségbe, elég homályosan követem az útvonalat. Jó sok kilométer és pár különös közlekedési manőver után végre megállunk egy óriási, homogén házakból álló negyedben. Földszint, lakás -- hát elég sajátos érzés. Tulajdonképpen minden van, még valamilyenfajta meleg víz is, és széthajigált tejesdobozok sem hevernek a nappaliban, a kéjlak mégis szokatlanul elhanyagolt és kopár benyomást kelt. Gazdánk mintha büszke lenne, még az udvart is megmutatja, kővel burkolt föld, kőkerítés, még egy kicsi helyet sem hagytak növénynek. Bent a csupasz betonfalak.

Itt pontosan fel nem sorolt, egészen finom jelekből arra következtetek, Pipacs nem tökéletesen elégedett utunk e fordulatával.

Azt hiszem, elég sok rossz tulajdonsággal büszkélkedhetem. Beképzelt vagyok, pökhendi, perfekcionista, kritikus, nyivákoló, szétszórt, merev, szeszélyes -- elég fárasztó tudok lenni. Nehéz helyzetekben olykor azért meglepem magam némi rugalmassággal. Nézem a pucér falakat. Nézem Pipacsot. Tudom, milyen, amikor valaki kifekszik az utazástól. Lelki szemem végigsiklik az előttünk álló szakaszon, a terveken és reményeken. Legfeljebb nem veszek olajfa-szappant, végül is két hónappal ezelőtt azt sem tudtam, hogy létezik. Pillangóvölgy... madaras helyek... Isztambul... Úgy vágytam emberekre, helyekre, hangulatokra, még tárgyakra is. Pár percig lifteznek bennem az érzések, aztán felszabadulok. Jó. El tudom engedni.

Akkor mi legyen? Menjünk be a városba szállodába? Reggel buszra ülünk,  Adana, vonat, három nap múlva Csikban hull ránk a hó. Akarod? De hát mit fog szólni? Hát, valószínűleg nem mi vagyunk az első fura emberek, akikkel találkozik.

Átimbolygok a "nappaliba". Barátom, köszönök mindent, jó csávó vagy, de nekünk épp most lett elegünk mindenből és elmegyünk.

Sokáig, lassú másodpercekig tart, amíg beérkezik az információ, lefordítódik, felfogja, megdöbben. Nagy, barna szeme először fókuszál igazán kifelé. El? Innen? Most? Miért?

A barátnőm elfáradt, és haza akar menni. De te maradnál, nem? Mindegy, így döntöttünk. De Szíriában a férfi dönt! Hát nálunk nem. De nem maradunk itt, megyünk az éjszakába! Aleppóban éjfélkor kezdődik az élet! Épp ez az, nem akar jönni. Akkor itt marad és alszik! Nem akar egyedül ittmaradni sem, a világ végén. Hívsz taxit?

Tudjátok ti, mekkora város Aleppó? Ez szinte a város közepe. Bejön a hálószobába, próbálja követni határozatlan magyarázkodásunkat, végül fejet csóvál. Akkor én döntök -- jelenti ki. Én vagyok a gazda! Nem mentek sehova, mindjárt indulunk együtt, és eszünk.

Ez a szelíd, jóindulatú határozottság lemos minket a pályáról. Csöngetnek, új hang, mint valami friss fuvallat söpri ki az áporodott levegőt. A testes, joviális, szemüveges illetőről az üdvözlés arab szózuhataga után kiderül, hogy káprázatosan beszél angolul, mellesleg japánul meg mindenhogy is, nyelvmániás -- minden megváltozik, feléledünk. Mit együnk? Mindegy, csak ne legyen benne hús meg szesz. Ahmed, az új jövevény elismerően bólint. Életemben nem ittam egy csepp szeszt sem! -- jelenti ki öntudatosan.

Konzultálnak, elindulunk, finomságok tömege az olcsó vendéglőben, végre valahogy kiderül, hogy házigazdánk használhatóan gyűri a franciát. Pipaccsal társalogni kezdenek, Ahmeddel fellélegezve egymásra nézünk.

A társalgás a férfi-női kapcsolatok körül forog. Sziriában van a lehető legjobb dolga a nőnek! A vőlegénynek jelentős összeget kell fizetnie, ha megházasodik. A szülőknek? Nem, a feleségnek. És ha elválik a nőtől, akkor ugyanannyit kell fizetni. Aha, bólintunk, akkor visszaadja a nő a pénzt. Mégiscsak van igazság a Földön. Nem, váláskor a férfinak újra ki kell fizetni a házasodáskor adott összeget. Meséli, hogy húzták be a nők, mennyit kellett fizetnie, pedig végül házasság sem lett a dologból -- ha nem fizetsz, becsuknak. Egy ember beszámolója az életéről, mégis elég elgondolkodtató. A fejkendő jó álca, alóla lehet a legjobban pasizni...

A hagyomány törésvonalai is szóba kerülnek. A siiták szivhatnak hasist, nekünk haram. Igy mondja a bűnt, arabul. Amúgy régi szappanfőző família sarja vagyok, két-három ezernyi a rokonság. Nem mindegy, hogy veled vannak vagy ellened. Húszévesen az ember azt hiszi, úszhat az ár ellen, de képtelenség. Akkor ha megtetszik valaki, az első kérdésed az, hogy milyen vallású? Vállat von. Ez van. Nem csak kereszténnyel, siitával is lehetetlen.

Miből él ez az ország? Van egy kis olaj, mezőgazdaság, na meg kereskedelem. A második világháború után, amikor Európa romokban hevert, Szíriában jól mentek a dolgok. Sokat fektettek be a szállodaiparba Monte Carlóban, Dél-Spanyolországban. Nem látványos, nincs kiírva, hogy el illaha il Allah, de idejön a pénz.

Ezen az egy estén többet tudunk meg Sziriáról, mint előtte tiz nap alatt. Másnap menőbb étterem, öt percig rendel, az előételekből megvacsorázhatna egy kisebb törzs. A borsmustár -- melyet a pestiek a szurokfűhöz hasonlóan kizárólag idegen szóval (rukkola ill. oregánó) hajlandók illetni -- hagyományos, roppant kedvelt növény arrafelé. Miért? A többnejű férfinek kötelező minden nap kielégiteni mindegyik feleségét, és a borsmustár ehhez igen sok erőt ad.

Na, nekem most elfogyott az erőm. Egyetek sok borsmustár-salátát, fiúk, Aleppóban készitik a legkiválóbban, a hibiszkuszteát és az olajfa-szappant is ajánlhatom, és egyszer valószinűleg  fényképek is lesznek.

Már néhány nap után elkezdett fárasztani a fizikai erőkifejtést meg a szerencse villogását nélkülöző utazás. A fogyasztás pedig különösen -- hogy a pénz az emberekkel való érintkezés egyik fő formája, mindjárt meg is határozva, hogy kivel találkozunk.

Gondoljunk csak bele: kivel kerül elsősorban kapcsolatba a turista a célországban? Vendéglőssel, taxissal, szállodással, árussal -- csupa olyan emberrel, akit normális körülmények között a lehető legnagyobb ivben elkerül. Ha Pesten a fent emlitett kiváló szakmák képviselőihez lenne csak szerencséd, vajon miféle következtetést vonnál le a kultúráról?

Idestova egy hete csámborgunk ebben az országban, és felületes benyomások tömegén kivül semmit nem tudok róla. Nem tudom, mennyire nyomják el a nemzetiségeket, mennyire nehéz ténylegesen az élet, a rezsim hol avatkozik bele az emberek mindennapi életébe, tesznek-e valamit a népességrobbanás ellen (netán épp bátoritják-e), komoly-e az utak mentén látott faültetgetési próbálkozás. Hol vannak az iraki menekültek? Mig Magyarországon hetekig cikkeztek a hozzánk kerülő 1 (egy / bir / wahid) guantanamói fogolyról, Sziria, ez a szegény, nagyrészt sivatagból álló, túlnépesedéssel küszködő ország csendben befogadott, ha jól tudom, vagy kétmillió iraki menekültet. Ők laknának a damaszkuszi hegyen? Milyen a nemek kapcsolata? Hogyan viszonyul az államhatalom a mollahokhoz? Úgy rémlik, az uralkodó párt eredetileg világi volt. Kiegyeztek? A nagymecseti belépő angol szövege itt-ott elszólja magát: "Dr. Bashar al-Assad hithű elnök uralkodásának idejében..."

Rejtély ez az ország is, és úgy tűnik, ezúttal az is marad. A sziriai vendégváróklubosok egyszerűen nem válaszoltak, telefonon sem sikerült összejönni, az itt töltött, amúgy élményekkel igencsak telitett idő pedig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy bensőségesebb kapcsolatot alakitsunk ki olyasvalakivel, akivel van közös nyelvünk, sőt, hogy egyáltalán találjunk magunkfajta embert. A falatozni odahivott, jó fejnek bizonyuló kecskelegeltető fiúval is el lehet kommunikálni, a világhálós hely rendszergazdájától is fel lehet csipni morzsákat, turistaként valahogy mégsem kapom meg azt, ami máskor, amikor igazi emberekhez megyek, az egyik legfontosabb az utazásban. A kocsmákban, szállodákban épitkező, látványosság-információt cserélő turista-kör őszintén szólva nem vonz túlságosan, bár persze egy-két szimpatikus alakkal itt is lehet találkozni.

A stoppolás meg a szivárvány művészbejárója igencsak elkényeztetett. Ez a kívülről nézegetés olyan, akár egy peep-show. Vagyis kukkolda, bocsánat.

Egyre szaporodnak a sivatag jótékony egyszerűségétől eltérő megnyilvánulások, egy idő után nyilvánvaló, hogy Damaszkuszba értünk. Erről zengték az ódákat? Épitkezési törmelékkupac-erdők közötti félbehagyott, redvás, fekete-szürke betontorzulmányok, szemét, zsúfoltság, szanaszétság, zavaros utak, mintha mindent piszok fedne. A busz csak nyomul előre a betontákolmányok málladozó tengerében.

Pipacs a szállóban befúrja magát a hálózsákba, fejére húzza a kapucnit, és kijelenti, hogy úgyis Isztambul a kedvence, mellesleg pedig innét többet nem mozdul. Szerencsére összedől az ágy, szobacsere után mégiscsak kint találjuk magunkat a városban.

Az emberek sűrűsége Chu-ra emlékeztet (Frank Herbert: a Dosadi-kisérlet), elérjük az óvárost. Erről most inkább nem irok, hadd beszéljenek majd a képek, amikor működőbb internethez jutunk (ez egy másik országban lesz). Remélhetőleg mutatnak valamit abból, amit az emberi szem felfog, bár máskülönben elég felfoghatatlan.

Az egyik oldalon évszázadok, talán évezredek alatt letisztult diszitőművészet, az ember által alkotható szépség egészen magas foka, sőt, még valami más is: a mienknél sokkalta régibb és összeérettebb városi kultúra. A másikon, az előbbi mellett, között, alatt a széteső elhanyagoltságnak, mocsoknak, befejezetlenségnek a mi kultúránkban alig elképzelhető mértéke. Hogy illik ez össze? Időben telepedett volna egymásra? A fogyasztói társadalom forma- meg anyagvilága biztos nem segitett, a gyarmati lét meg a diktatúra sem lehetett az igazi, ugyanakkor mintha régebben jelen volna a hanyagság. Hogyan válik szét, honnan ered a művészi, és honnan a rusnya? Bizonyos emberek látnak, mások meg vakok? Szubkultúrák? Hány dimenziója lehet az esztétika ilyen szélességének?

Egy nap Pipacs fürdőbe indul, én meg fölfelé veszem az irányt. Szerencsére épp péntek, az itteni vasárnap, minden pang, az útkereszteződésekben egy-egy rendőr, itt-ott egy járókelő. Egészen tűrhető villanegyed-szerűség következik, egyre meredekebb utcák, majd teraszos, szakadt park után másik bolygón, a hegyre kúszó házak között találja magát az ember. Négyszögletes fecskefészkek egymás tetejére ragasztva, néha egy vizszintes, aszfaltos út, boltokkal.  Az útikönyvek hárommilliósnak irják le a várost, szerintem itt a hegyen van annyi, ömlenek, kislányok az utcaként szolgáló egyenetlen betonlépcsőkön, kendős, önérzetes fiatalasszonyok, fiatal férfiak mindenütt. Jönnek, arabul beszélnek, meg három angol szóval, mosolyognak, ingyen odaadja a grepfrujtot.  A jelszó: Dzsabal (hegy) -- széles mozdulatokkal mutatják, melyik folyosószerű lépcsőnek van kijárása felfelé. Valószinűtlen, hogy akár egyetlen háznak épitési engedélye volna.

Noha az emberek sűrűsége meg az esztétika hiánya helyenként sokkoló lehet, a biztonságosság végtelenül könnyűvé teszi az utazást Sziriában. Az árak külföldinek az ingyentől a normális tizszereséig terjednek, mi is benyeltünk bőven három-négyszerest, de ez a legrosszabb, ami történhet.  Támadó energiát, akárcsak Iránban, nyomokban sem érzek sehol. A nyomortelep utolsó, düledező gázbeton-ólak közötti sikátorába, a szeméthalmok mellett lógó tizenévesek közé is teljesen nyugodtan be lehet menni, lágyan, kedvesen és viccelődve fogadnak.

Nehéz, küzdelmes álmokból ébredek. Nyilván, mondja Pipacs, a hely hatása, én is éreztem, sok embert öltek meg ebben a várban.

Krak de Chevaliers / Q'alat al Hoszn kisebb egy pesti kerületnél. Valamivel. Kő, kő, kő, falak, falak, falak, ivek, kapuk, járatok, óriási termek mennyezetén rések a füstnek. Mit csinálhattak ezek itt a harcoláson kivül? Vajon éltek rendes életet, összeházasodtak a környező néppel, sört főztek? Történelmi léptékben nem sokáig tartották itt magukat, de azt hiszem, igy is leélte itt néhány nemzedék az életét. Vajon csak erőszakról szólt az életük, vagy tényleg hittek valamiben, próbáltak fenntartani, védeni egy eszmét a környező, másféle népek tengerében? Vajon magukra hagyták őket, és azért sodorta el őket az ár, vagy rosszul szervezték meg magukat? Azt hiszem, sok tanulságot tartogat a keresztesek élete.

Maradjunk vidéken jelszóval behúzódunk a vár melletti, pangó, olcsó szállóba. Az egész nap szemerkélő, csurgó eső visszahúzódik, egy percre kinéz a Nap. Meredek domboldal elhanyagolt ültetvényében olajfák, magától, összevissza növő füge, helyenként örökzöld tölgyek, bimbós mandula. Cseresznye-törzsű, őszibarack-alakú szilvaféle, vörös vércse, kismadarak. Kellemes, álmos hangulat. Házak, az alsó szintről, a garázsból keserves tehénbőgés. A már egybeérő házas falu elképzelhetetlenül csúnya házai hangulatos zugokba szerveződnek.

Vacsora, szir zöldség-csemegék. Szállodásunk is az olajkályhához húzódik, arablecke következik. Kifejezetten nem akartam újabb nyelvet elővenni, de ez most úgy magától jött. Az arabok eddig egyáltalán nem hatódtak meg üdvözlésünk és egyéb próbálkozásaink hallatára, a világ legtermészetesebbjének veszik, hogy mindenki az ő nyelvükön szólaljon meg.  Elég sok a könnyen megjegyezhető szó. Dialektus-térképet is fest: Szerinte egy csoport Irak meg a félsziget, egy másik Sziria-Libanon-Palesztina-Jordánia, azaz Nagysziria, egy harmadik Egyiptom, aztán meg minden, ami attól nyugatra esik. Ezen az egy témán kivül főleg a minket annyira nem érdeklő gazdasági kérdések körül forog vendéglősi elméje, próbálom a társadalmi dinamika felé terelni. 10-en vagyunk testvérek. És neked hány gyereked van? Három. Minek annyi kölök? Végre egy értelmes ember, gondolom, gyorsan hozzáteszi: 5 körül megállok.

Most én is megállok, de még folytatjuk.

Hataji buszállomás, a hiénák nekünk esnek, végül löttyedt módra hagyjuk, hogy a latakiai iránytaxihoz vonszoljanak. Az eső miatti álmatagságon (meg magán az esőn) kivül emögött az is rejlik, hogy igy könnyebb határátlépést sejtünk. Az elmúlt időszak vándorai szerint ugyanis erre divik a baksis, mi valahogy nem kedveljük. Forgalom Hatajtól lefelé alig, településre nem emlékszem, kellemes zöld, jobb időben stoppolásra csábitó út. Sziriai határőreink különösebb ismertetőjel-nélküliek: némi bürokratikus piszmogás lerobbant állomáson, sem kedvesség, sem undokság, a célt kielégitő minimális angoltudás. Seftelő, az arab sofőrrel törökül beszélő utastársunk arabul egyengeti az utunkat és valóban, jatt nélkül keveredünk át a túlsó oldalra. Sziria!

Kellemes meglepetés: a sivataginak sejtett ország kezdetén szép zöld fenyvesek boritják a tengerre ereszkedő hegyoldalakat, emberi nyom alig, aztán sajnos feltünedeznek épületek is. Néhány hetes aggyanta-szedés után talán képes lennék szavakat találni a belőlük áradó esztétika-hiányra.

Latakia -- dögös bigék flangálnak testhezálló nyugati ruhában, fejkendőt alig látni. Váci utcainak nézem a divatot, Pipacs felvilágosit: bukaresti külvárosi -- mindenesetre önmagában egységes, nem afféle marokkói vegyes felvágott. A kocsik hátsó ablakát eltakaró napszemüveges elnök-kép Pipacs szerint döglesztő. Az arcokon európai vonások: persze arabosak is akadnak, ám sokan a törököknél világosabb arcszinűek, a kék szem gyakori. A keresztesek szórták volna szét a génjeiket? Vagy az ősnép arca üt át a hóditóén?

Arabok... Vajon a nyelvük miatt váltak ilyen vadakká, vagy a vadságuk miatt lett ilyen a nyelvük? Ki tudja, hány ezer évig lapitottak a sivatagban, szivták magukba az erőt, amig csak ki nem csurgott belőlük, akkor egyszercsak kicsaptak és meghóditották a fél világot.

A buszállomást keresve jótevőnk kerül: Szaúd-Arábiában dolgozó "értékesitő", elkisér, segit jegyet, kaját venni, végtelenül szelid, és jóindulatú. Ő is sziriai. Tartuszig jutunk az este, ömlik az eső, a busz elhúz, beugrunk egy zöldséges ponyvája alá. Becsap az óriásgrepfrujttal, nem hőbörgünk, sőt, oly mélyre süllyedünk, hogy taxiba menekülünk, s bemondjuk a turistáknak való könyvből kinézett szállót. Óra nincs, akármennyit elkérhetne, pár fémpénzt vesz el.

A szálló lepukkant, maradunk. Később kimerészkedem a lanyhuló esőbe, pillanat alatt lehetne még a rádiótelefonba is kártyát venni, azt azért nem, mindenesetre azonnal kerül internet, bizonyos szempontból Sziria modern ország. Utcai telefont keresgélek, az esti utcán grasszáló emberek hangjában nálunk elképzelhetetlen elengedettség. Mintha sokkal többet tudnának és mernének a hangjukkal, mint mi. Szállnak, szabadon folynak az érzelmek -- valami borzasztóan vonzó bennük.

Másnap kimászunk, hopp, száz méterre sem voltunk a tengertől. Igen, ha rám biznák egy szegény ország kurta tengerpartját, én is szeméttelepet és a Havanna-lakótelepnél, mit a Havannánál, a Möröstnél kilencszázszor rusnyább betonházakat terveznék ide. Unja a munkát, de nincs másik, mondja a Földközi-tengeri teherhajó-kapitány, új buszpályaudvari jótevőnk. Háromszor is visszajön az utunkat egyengetni. Ha a lovagvárakról akarsz olvasni, gyere vissza te is.

Cserna halála, a mindennapi, monszunszerű eső, a sár, a saját tapasztalatlanságunk ellenére vajon mi volt olyan jó az első magyar Szivárvány-találkozón?

A lepkék?

A lények?

A fák?

Vagy a fények?

Nekem az esett végtelenül jól, hogy  olyan kicsi volt. Az utolsó néhány nap nagyobb seregeit kivéve mindenkivel el tudtam beszélgetni személyesen is, mindenkinek tudtam a nevét, mindenkivel volt közös ujjongás, vacogás, gombászás vagy tűzfújogatás.

Meg az, hogy felbukkantak sohasem látott emberek, akik valahol már találkoztak ezzel a kultúrával, és azonnal összekapcsolódtunk magyarázkodás és körülményes körbeszaglászási műveletek nélkül.

Meg az, hogy felbukkantak emberek, akik sohasem jártak még a szivárványban, és ugyanúgy ráéreztek a lényegére.

És az, hogy magyarul beszéltünk. Bármily meglepő, a mi kertünk felett ivelt a szivárvány.

Telihold előtt néhány nappal az addig csendes, révedező, lassú tábor felpezsdül. Egyre csak érkeznek az emberek, a régi török család tagjai, új arcok a világ minden tájáról. Két ásott kútból ittunk, főztünk, a mosáshoz, mosakodáshoz egy nem túl közeli patakhoz vagy forráshoz kellett zarándokolni. Elég sok időbe telt a vízzel való foglalkozás, de működött. Kútjaink most a kiapadás határán.

Néhány erőszakos alak nyomul: Azonnal konszenzust kell hozni, méghozzá arról, hogy még ma leköltözünk a forrás közelében található másik teraszos területre! Kilátás a tengerre!   Normális emberek is szólnak, lassan magam is kezdem belátni, hogy a vízhordás nem igazán járható út, elvileg a költözés lenne ésszerű, közben nyilvánvaló, hogy a jelenlévők többségében nem érett meg a döntés a hurcolkodásra. Nincs idő az égető napról az árnyékba menni, hogy ezt jobban átbeszéljük! - harsognak a harsányak. Sokan otthagyjuk a kört.

A szivárvány tanácskörében találkoztam először azzal az élménnyel, hogy tökéletesen meg tudok nyugodni olyan döntésben, amelyik homlokegyenest ellenkezik az eredeti véleményemmel. A közösség együttes bölcsességének sikerül meggyőznie.  A legjobban működő döntéshozó módszer, amivel valaha is találkoztam, közösségépítő is, jellemvonása, hogy rendkívül lassú.

Költözünk, hirdetik ki a "döntést", és a tábor egy kisebb része lemegy. A többiek nem mozdulnak. Az esti kajakörnél tekintélyes veszekedés, további nagyhangúak mondják az ellenkező véleményt.  A szivárvány drága, szép, jóindulatú, simogató légköre feszültté válik. Kettészakad a tábor?

Az első vagy a második napon a konyhában motozunk, valaki kiált: nézzetek fel az égre! Kimászom a ponyva alól, feltekintek, és egyből kihívom a többieket. Kicsődülnek, ujjongunk, és nézünk, hitetlenkedve.

Az égen nagyjából középen áll a Nap,  amit kissé a Hold udvarához hasonlóan, csak sokkal-sokkal szélesebben gyűrű vesz körül. Átmérője az égbolt harmada, színe pedig, noha vékonyabb, s halványabb, egyértelműen szivárvány. Esőnek nyoma sincs, ragyog a fény. Soha nem hallottam ehhez hasonló időjárás-jelenségről.

Nem olyan régen kristályosodott ki teljesen a tudatomban, hogy mozgás közben jobban folyik bennem az energia; értelmesebben gondolkodom, és egészségesebb vagyok. Az elmúlt időszak még a Pesten megszokottnál is stresszesebbé sűrűsödött, körülöttem mindenki csődbe ment, depressziós volt,  idegroncs, anyagfüggő, beteg, meghalt; mindez a médiából áradó elviselhetetlen butaság szószában, egy jobb napokat látott közösség széteső főtt krumplijai között.

Nem is gondolok rá, önkéntelenül rázom le magamról, mint kutya a vizet.  A pesti őrület  felszínes burka szétnyílik, bőrömön a Nappal, tüdőmben a széllel, talpam alatt a Földdel kibukkan alóla a nyugalom. Most látszik, hogy az utóbbi két év hosszú stoppolásai mennyire megerősítettek, rá sem rántok olyasmikre, amiken nemrég még szétnyávogtam volna magam.

Nyílik a táj, reggel a madarak, a felhő-alakzatok, a fény különféle formái s a látóhatár. A lény egésze, ahogyan a szélei is működnek, nem csak a közepe. A szögletes keret helyett szabadon áramló idő. A kiszámíthatatlanság, amely valamilyen formában mégis belakható és használható. Gyaloglás, csípések és sebek, száguldás, ismerős idegenek. Várakozás, kíváncsi szemek, találkozás, nem tudott nyelveken átadott gondolat. Ősidők vándor-szelleme és ami majd jön a városok után. A távolban a Cél; vonz, súg, irányít, áthúz a sorompók során.

Oldalt, a látómező szélén lassan égni kezdő lámpa: Vajon mi a következő dimenzió? Mivel tudnék átkelni azokon a más jellegű próbatételeken, amiken még mindig szétnyávogom magam?

Fél tízre kászálódom ki az M5-re. Várom a rostokolást, az indulás mámoros dalainak óráit,  szembenézve az elrobogó ezer kocsival, míg egy, a múlt korból visszamaradt lélek magától megáll és elvisz egy normális stoppolóhelyre.

Két perc múlva  dudaszó mögöttem -- Szeged. Ez már valami! Mérnökök vagy valami ilyesmi, a sofőr maga is stoppos, szalontai származású. Dinamikus, tág látókörű, majd' elfelejtem, hogy a fogyasztói társadalom tagja. Cseverészünk, hát nem  Krajovába tartanak? "Leviszünk az Aldunáig."

A Bánság déli, erdősödő, lakatlan kiessége. Az Alduna, a Vaskapu zöld szépsége. A román határőr jóindulata, amellyel berak egy agyontetovált, cigiző-piáló proletárokkal teli mikrobuszba, hogy átvigyen a gát nagy hídján. Laci vagyok, mondja a sofőr románul. Brassói magyar, de nagyon gyérül beszélek. AC/DC koncertre igyekeznek Belgrádba, a megfelelő tudatállapotot a vámmentes boltban beszerzett nem csekély készlettel oldják meg. Átvisznek, a nemlétező forgalomból még egy öreget elkapok, elporoszkálunk az első városkáig. Alvás a napraforgópalánták között.

Reggel öttől este nyolcig tíz jármű az országos főútnak feltüntetett szerbiai aszfalt-ösvényen.  A kilométerek száma nem is hasonlít a térképen mutatottra. Egyetlen kisvárost sem lehet megúszni.  buszmegálló, tanyák, falu, városka, füstölgő szeméttelep,  kietlenség, szédítő zöld fennsíkok,  madárszobros cigányházak. Forróság. Törtetek-csörtetek, fújtatok, nyomulok, gyaloglok. Minden ember egy világ, mindenkivel más nyelven, mindenkinek más a története. Minden világba bebújni, szépek, jók, érdekesek, túlcsordulnak a testemben.

Végre főút, az első török kamionok. Végre bolgár határ. Végre bevonszolom magam egy török megállóhelyre. Nagyon jó kiállású idősebb sofőr: "Reggel hétkor indulok, Kapikuléig velem tarthatsz." Visszaslattyogás, határőrök. Maga mit keres itt? Sátorhelyet. Üljön be. Na tessék, ezen a mezőn alhat.

Sólymok, fecskék, hibrid verebek. Autópályák, török megállóhelyek és rossz utak. A bulgáriai cigányok miért törökül beszélnek? Jó hullámok és ételek a volt tékvondós teherautós társaságában.

Kapikule, új, óriási épületek, átgyaloglok, engedik. A határőrök épp csak a nyakamba nem  ugranak, testvér, isten hozott, a kezemet szorongatják. Melyik határon üdvözölnek még így bennünket?

Kietlen várakozás után rászánom magam az apró stoppokra le a mezei utakon. Nagyon sima sorozat Cserépvárig (Csanakkaléig), a kompon reményeimnek megfelelően két lengyel kamion. Szmirna!  Utolsó éjjel megkockáztatom kihagyni az alvást.

Mégiscsak elbóbiskoltam, sötét hajnalon elhagyatott ipari körzet közepén ébresztenek -- Manisa.  Túljöttünk. Összeszedem magam, megtalálom  az utat, lassan kivilágosodik. Bumlizás, gigászi Atatürk-szobrok, Szmirna autópálya-erdeje, stoppolás a nyílt pályán, egyik kurd sofőr a másik után, Dalaman,  Fethiye, dolmusok, cseresznyés hegyi falu, ösvény a magyalbozóton át, fáradt ismerősök az emelkedőn -- kibukkanunk egy kicsi, bozót, erdő gyűrűjében elhelyezkedő, különös, köves, zárt, teraszos, kissé amfiteátrum-szerű katlanra. A IV. Közel-keleti béke Szivárvány-találkozójául  nyers, kemény, mégis megragadó, tiszta energiájú helyet választottak.

Megjöttem.

Amúgy meg: Hajrá krokodilok!

Itt járt egy erdélyi cimborám, és nem sikerült találkoznunk. Nyilván számos tényezőn múlt, nagy a város, mindenki rohan, be van osztva az idő előre, tornádó, jégeső, lokális világvége meg minden, de akkor is. Ott jobban megtalálják az időt a találkozásra, még a népszavazás után is.

Pestre visszatérve az ember csak néz, hogy ezeknek mi bajuk van, aztán egy idő után belesüpped a helyi közeg hullámaiba, átveszi a rezgést.

Van egy mindenki számára jó megoldási javaslatom: Költözzünk minél többen Erdélybe!

Ennek legnagyobb előnyét az elmenők élvezik: végre normális emberek között fognak élni. Egyben jó az ottani magyaroknak is, hiszen valamennyire egyensúlyozza a kivándorlást. Sőt, a Pesten maradottaknak is, mert itt meg csökken a zsúfoltság.

A lustaság előnyei ismét napvilágra kerültek. Noha meg sem fordult a fejemben, hogy a  helyi pszichopata csordák dühöngésében jó lehet valamire, nem csoszogtam ki a papírhulladékig. Itt kell lennie valahol.

Hallgasd meg, hol kopog, mondta Fenyő. Vagy ezzel csak kopogtatni lehet?

Lehet, hogy tíz év múlva ugyanúgy fogjuk a fejünket, amikor megjelennek, mint ma az egykori demokratikus ellenzékből vált hüllők láttán. De e pillanatban megváltás bármi új, ami átrendezheti a mi kis nemzeti harakiri-előadásunkat. És mindennek a tetejébe még zöldesek is.

Íme a Lehet Más a Politika Párt oldala.

Meglátjuk, hogy lehet-e más. Mindenesetre holnap leadom a kopogtatócédulámat.

Mai ajánlatunk: a Kétfarkú Kutya-párt oldala.

-- Olyan sokszor mondod, hogy szeretsz -- mosolygott a nő. -- Miért?

A férfi tűnődőn felvonta a szemöldökét, majd néhány mély lélegzetig hallgatta a világ hullámait.

-- Ezt érzem -- szólalt meg végül. -- És amikor kimondom, a szavak összecsengnek a belsővel, s ettől az egész még teljesebb lesz. Meg azt is akarom, hogy tudd: megérdemled. Megérdemled, hogy valaki szeressen.

Gondoltál már erre így? Minden birtok, tett, tulajdonság nélkül megérdemled, hogy jól érezd magad. Megérdemled, hogy jól bánjanak veled,  tiszteljenek, figyelembe vegyenek, kedvesek legyenek hozzád és szeressenek.

És tudod, hol kezdődik? Amikor rájössz: a tüdőhólyagocskáid megérdemlik, hogy csak igazi levegőt szívva egészségesek és vidámak maradhassanak. Az agysejtjeid megérdemlik, hogy  idiótaságok helyett normális gondolatokban füröszd őket. A tested megérdemli, hogy mozoghasson, a lelked megérdemli, hogy szárnyalhasson, a szíved pedig megérdemli, hogy szerethessen.

Szoktad-e a zöldike (a csicsörke, a tengelic) énekét hallgatni, hogy a hangok megtisztítsák a füledet, és újra élesen hallhasd a világ hangjait?

széles tűz-tengerek szívében lelheted
szárnyas erdők magas száján él és szalad

szín-öntő szellemek kertjében zengenek
távolság-várfalak hárfáján játszanak

s ez a pocsék mocsár
nem mozdul, áll

s ez az egérmadár
gubbasztva vár

s ez a bigott bogár
port kotorgál

libben, fényes, kerek, szellőben ég, szeret
csábos tájban dagad, imbolygó és szabad!

Vajon hogyan terjed a járvány?

Persze, hallottam Semmelweisről, egyetemet  is neveztek el róla -- most arra gondolok, hogy egymást alig megbecsülhető mértékben befolyásoló csoport-lények vagyunk. Nemigen tudok olyan  egyértelmű ismérveket felállítani, amelyek alapján elkülöníthető lenne a "fizikai valóság" a tudatunktól, attól, amit hiszünk és mondunk egymásnak.

Tegyük fel, hogy "elkapom" a csucsulla-kórt. Vajon, ha mind a tíz ismerősöm, akit ezzel  a szindrómával diagnosztizáltak, meghal, másként hat-e az immunrendszeremre, mint ha valamennyien felépülnek?

Ha igen, akkor az úgynevezett egészségügy törődik-e azzal, hogy az emberek szervezetét támogató információ érje? Vagy másra figyel, miközben az úgynevezett média rosszindulatú ostobaságokkal sokkolja folyamatosan a népet, cégek halásznak a zavarosban?

Amennyiben számunkra nem mindenben hasznos tudat lebeg a társadalomban, egyénként és csoportosan mit tehetünk  a segítő valóság összeállításáért? Mondjuk, hogy egészséges maradj akkor is, amikor másokat kidönt a "vírus". Meg hogy a "megtámadott" ember körül olyan segítő információ- és érzelem-burkot emelhessünk, amitől meggyógyul.

Meggyógyul.